AZ IDŐUTAZÁS NEM LEHETSÉGES / TIME TRAVEL IS NOT POSSIBLE
Nyelvemlékek
I.
Eddig bírtam elnyújtani
ezt a karácsonyt –
most múltál el,
mikor zavarni kezdtek
a díszek, a koszorú, a fenyő,
az egy héttel később rádobott
színes szerpentinek.
Hiába is várnám tovább
eljöveteled
már úgysem égetnénk
végig a gyertyákat.
Pontosan úgy múltál el,
mint az előző évtized:
igazi tél nélkül.
Még mindig beléd botlom
a lakásban. Kerülgetem
a szétmosott pólókat,
egy fióknyi alsót és zoknit.
A konyhában is,
a tavalyi falinaptáron,
ott lógsz az önkéntes tűzoltók
szlovén egyenruhájában.
Kevesen múlott,
hogy végül megértsem,
a te meg én: kettes szám,
első személyben.
II.
Ki tudja, mivé fejlődött volna
keveréknyelvünk,
ha használjuk még egy kicsit.
Ha miketten,
mint az a chilei harminchárom,
a mélyben ragadtunk volna
(beomlott metróalagútban Pesten,
egy felhagyott szénbányában
Brennbergben, Velenjében,
vagy a postojnai rendszerben,
ősállatok brlogjában),
hogy utódok nélkül,
magunkban haljunk el,
sok százezer év múlva
igazságot kereső tudósok
(testvéreink fennmaradt ágán)
barlangimedve-csontok közt lelnének
požar perzselte csontjainkra,
és ogenj füstölte odúnk falán
a koromba kapart közös szavakra:
vánkoskabát, lónő, tengeri kutya.
*
»E torz nyelven ért hát véget
az Új Ogrska:
egykori elnyomók és elnyomottak
saját füstjükbe fulladt fiainak
utolsó próbálkozása,
egy megkésett szerelem.
Barlangsírjukból nincs feltámadás.«
Neowise
Három éjszakába telt,
mire a Nagy-Medve alatt
megláttam sápadt fényedet.
Ott voltál végig Vodice felett,
de elvakított a város
és más égi tünemények:
a Jupiter, a Szaturnusz
és a túl lassan fogyó Hold.
Most, hogy a primošteni sötétben
felismertem végre tiszta lényedet,
már messze jársz és tovább távolodsz.
Mikor visszatérsz,
hatezer-hétszázhatvanhat év múltán
én már nem leszek.
Velem együtt tűnik el hiányod.
Tengerfehérvár
Egy nap majd átkelünk
a Velebiteken –
az idősíkon, melyen érkezünk,
a Sveti Rok nem létezik:
tömör falként őrzik a hegyek
az elveszett kertet,
a túloldalra nem vezetnek
földbe fúrt járatok.
Zivatarok kísérnek a csúcsig,
a csúcson túl meredeken
szakad alá a partra
az átalakulás.
Mint megkerült urait,
kikről régóta jövendölnek
jósok és próféták,
kettős trónjára ültet minket
és lábunk elé omlik
a meghódolt Tengerfehérvár.
Ott és akkor,
nemmagyar és nemszlovén,
sosemvolt és sosemlesz,
kettőnknek képzelt partokon
végre felvállalhatod,
hogy társcsászárod vagyok.
Préselt vadvirágok Szlovéniából
1.
Ük-ükapám nyomára,
évekkel ezelőtt, te akadtál
a maribori érseki könyvtárban:
Werdnik
Maria, hajadon leány,
szolgáló a felső-stájerországi Judenburgban,
mikor betelének az ő szülésének napjai,
hazatére az alsó-stájerországi Pamečébe,
az ő szülőfalujába,
mely másképp Pametschnek neveztetik,
és szülé az ő elsőszülött fiát,
a törvénytelen Jakobot,
die decimaquinte mensis Julii
anno Domini ezernyolcszázhatvanhárom.
Mindaddig csak a halálában voltam bizonyos,
– és kicsit abban, hogy élt is –,
de te kezdetet adtál a mesének.
2.
Maribortól követtük vissza
a folyót, amíg lehet:
északra, párás völgyön át,
nyugatra, Dravogradig.
A duzzasztógáttól délre
értünk el a vidékre, ahol utoljára
legalább vagy másfél száz éve,
de veled együtt még soha:
Župnijska cerkev Svetega Jakoba,
épült születése után két évvel;
az első templomból csak a kapu maradt,
a régi sírokat is felszámolták már,
és széjjelszórták a hegyen a csontokat –
rohantam, mielőtt végképp késő,
hogy begyűjtsem a belőlük sarjadt virágokat.
Szótlanul néztél – nem untad,
bár különösképpen nem is izgatott,
csak büszke voltál rá,
hogy ük-ükapám nyomára,
két évvel korábban,
te akadtál
a maribori érseki könyvtárban.
Bámultuk egymást:
te megtagadott hun ősödet láttad bennem,
rám Werdnik Jakob nézett vissza a szemedben –
egyenlők voltunk,
egyszerre szerettük és gyűlöltük
egymásban a szlovént és a magyart.
3.
Mostanra viszont egyikőtök sincs.
Ugyanannyi maradt utánatok a családi krónikában:
idegen hangzású nevek és préselt vadvirágok.
Harmadik hullám
Az első évben még sokszor
álmodtam kettőnkről: nyár van,
és a tengerhez tartunk újra.
Te vezetsz. Én egy versen agyalok,
de végül nem írom meg soha.
A Zlatna kolekciját hallgatjuk –
romantikus horvát sanzonok
némi turbófolk-beütéssel.
Nosztalgia ébred bennünk,
dicsőnek vágyott múltjaink iránt.
Ösztönös rivalizálás:
Az én birodalmam
különb volt bármely birodalomnál,
eszményi, szép és igaz, – gondoljuk ugyanazt mindketten –
főleg a tiédnél volt különb.
Amíg Jugoszlávián át vezeted a kocsit,
a Monarchiát látom az anyósülésről.
Erre mondják, hogy párhuzamos világok.
A második évben már
azt álmodom, hogy egyedül ülök
a tengerparton: megint nyár van,
próbálom elképzelni a karantént
a kollégiumi szobádban,
és a maribori utcákat a boltzár idején.
Vajon elvitelre is élvezhető a reggeli
a Lesnina áruházban?
Látom, ahogy visszahúzódik a tenger,
és a helyén hamis megnyugvás önti el
a primošteni partokat.
A kempingben, a kabócás fák alatt
ott pihen egész Közép-Európa,
és a betonozott strandon
együtt pancsol Tito minden népe.
Összesimuló idősíkok. Közös birodalom.
Ó, mennyivel szebben hangozna:
a pandémia szakított el minket egymástól! Átmeneti korlátozások és lezárt határok,
nem pedig a puszta félelem attól,
hogy mit hozhat számunkra a jövő.
Most már álmomban sem vagy velem.
A szemem előtt zajlott le az egész:
szép lassan visszahúzódott a hiányod,
és előbukkant a fuldokló tengerfenék.
De hamarosan visszatér a víz,
és fogalmam sincs, mihez kezdjek,
ha átcsap felettem a harmadik hullám.
Mountbatten-Windsor
Most, hogy
Fülöp,
Edinburgh hercege
századik születésnapja előtt
alig több, mint két hónappal
elhunyt,
vajon gondoltál-e rám?
Én rögtön arra gondoltam,
ha levelet írnánk a királynőnek,
ahogy mindig is terveztük,
választ, amely úgy kezdődik:
Prince Philip and I, nem kapnánk már tőle soha,
és talán itt az ideje elfogadnom,
hogy én sem mondhatom többé:
mi ketten.
Utolsó bejegyzés a bányaőrnaplóba
Lassacskán széthullik Werdnik
Jakob sírja,
minden faggyal tovább gyengül,
egyre ridegebb a kötőanyag:
elmállik a brennbergi emlékezet.
Jövőre már biztosan leszakad a tábla,
betűkapcsolatokra törnek a kopott nevek,
és a darabokat örökre elnyeli majd
a nyomokban még kőszenes föld.
De ha egyszer a halomra
rátalál mégis egy szerencsés régész, aki
azt értelemszerűen huszadik századi
magyar munkáscsalád
végső nyughelyeként azonosítja,
tudnia kell, hogy
itt
Werdnik Jakob
nyugszik,
egy elnémetesedett szlovén szénbányász,
és felesége,
az apai ágon cseh,
anyai ágon félig osztrák, félig krobót
Theresia,
valamint tizennégy közös gyermekük,
köztük az ükanyám,
a tragikusan fiatalon elhunyt
Rosa –
ha valaki olvassa,
kérem, juttassa el
ezt az üzenetet
Az időutazás nem lehetséges,
de ha bebizonyosodna,
hogy Hawking tévedett,
tizenhárommillió évet
mennék vissza:
alámerülnék a miocén tengerbe,
egy kihalásra ítélt cápafaj
utolsó áldozatává válnék;
lesüllyednék a fésűskagylók közé,
beborítana az ősfolyók
finom hordaléka.
Szárazulattá válna a vidék –
tektonikus erők
a magasba emelnének,
hófehér szikláimon
átvonulna Róma,
azokból épülne fel
Sopron és a Ring;
szögesdrótkoszorú futna
kőkoponyám felett,
hadifoglyok repesztenék
sírboltomat:
játszótere lenne az
egy rákosi gyereknek.
Akkor felszínre bukkannék,
és rám találna,
hogy legalább így,
mészbe zárva,
hadd lehessek végre
apám legféltettebb kincse.
Gömör
Idefent kettévágott karsztvidék
mélyén egymásba érnek
a mészkőben futó járatok.
A denevérek és a szalamandrák
nem ismerik a határ fogalmát:
e jótékony vakságban változatlan
egész az ökoszisztéma.
Összekötnek a repedések.
Odalent százezer évig is eltart
egy ujjnyi területfoglalás.
Csak az ember érintése vethet véget
az összetartozás illúziójának.
Kivilágított cseppkövek nyújtóznak
rendületlenül
elfeketedett sztalagmitok felé:
már sohasem fogadhatják
félbemaradt ölelésüket.
Mesterséges fényben
új jelentést kapnak az ősi alakzatok.
Nyelvemlékek
I.
Eddig bírtam elnyújtani
ezt a karácsonyt –
most múltál el,
mikor zavarni kezdtek
a díszek, a koszorú, a fenyő,
az egy héttel később rádobott
színes szerpentinek.
Hiába is várnám tovább
eljöveteled
már úgysem égetnénk
végig a gyertyákat.
Pontosan úgy múltál el,
mint az előző évtized:
igazi tél nélkül.
Még mindig beléd botlom
a lakásban. Kerülgetem
a szétmosott pólókat,
egy fióknyi alsót és zoknit.
A konyhában is,
a tavalyi falinaptáron,
ott lógsz az önkéntes tűzoltók
szlovén egyenruhájában.
Kevesen múlott,
hogy végül megértsem,
a te meg én: kettes szám,
első személyben.
II.
Ki tudja, mivé fejlődött volna
keveréknyelvünk,
ha használjuk még egy kicsit.
Ha miketten,
mint az a chilei harminchárom,
a mélyben ragadtunk volna
(beomlott metróalagútban Pesten,
egy felhagyott szénbányában
Brennbergben, Velenjében,
vagy a postojnai rendszerben,
ősállatok brlogjában),
hogy utódok nélkül,
magunkban haljunk el,
sok százezer év múlva
igazságot kereső tudósok
(testvéreink fennmaradt ágán)
barlangimedve-csontok közt lelnének
požar perzselte csontjainkra,
és ogenj füstölte odúnk falán
a koromba kapart közös szavakra:
vánkoskabát, lónő, tengeri kutya.
*
»E torz nyelven ért hát véget
az Új Ogrska:
egykori elnyomók és elnyomottak
saját füstjükbe fulladt fiainak
utolsó próbálkozása,
egy megkésett szerelem.
Barlangsírjukból nincs feltámadás.«
Neowise
Három éjszakába telt,
mire a Nagy-Medve alatt
megláttam sápadt fényedet.
Ott voltál végig Vodice felett,
de elvakított a város
és más égi tünemények:
a Jupiter, a Szaturnusz
és a túl lassan fogyó Hold.
Most, hogy a primošteni sötétben
felismertem végre tiszta lényedet,
már messze jársz és tovább távolodsz.
Mikor visszatérsz,
hatezer-hétszázhatvanhat év múltán
én már nem leszek.
Velem együtt tűnik el hiányod.
Tengerfehérvár
Egy nap majd átkelünk
a Velebiteken –
az idősíkon, melyen érkezünk,
a Sveti Rok nem létezik:
tömör falként őrzik a hegyek
az elveszett kertet,
a túloldalra nem vezetnek
földbe fúrt járatok.
Zivatarok kísérnek a csúcsig,
a csúcson túl meredeken
szakad alá a partra
az átalakulás.
Mint megkerült urait,
kikről régóta jövendölnek
jósok és próféták,
kettős trónjára ültet minket
és lábunk elé omlik
a meghódolt Tengerfehérvár.
Ott és akkor,
nemmagyar és nemszlovén,
sosemvolt és sosemlesz,
kettőnknek képzelt partokon
végre felvállalhatod,
hogy társcsászárod vagyok.
Préselt vadvirágok Szlovéniából
1.
Ük-ükapám nyomára,
évekkel ezelőtt, te akadtál
a maribori érseki könyvtárban:
Werdnik
Maria, hajadon leány,
szolgáló a felső-stájerországi Judenburgban,
mikor betelének az ő szülésének napjai,
hazatére az alsó-stájerországi Pamečébe,
az ő szülőfalujába,
mely másképp Pametschnek neveztetik,
és szülé az ő elsőszülött fiát,
a törvénytelen Jakobot,
die decimaquinte mensis Julii
anno Domini ezernyolcszázhatvanhárom.
Mindaddig csak a halálában voltam bizonyos,
– és kicsit abban, hogy élt is –,
de te kezdetet adtál a mesének.
2.
Maribortól követtük vissza
a folyót, amíg lehet:
északra, párás völgyön át,
nyugatra, Dravogradig.
A duzzasztógáttól délre
értünk el a vidékre, ahol utoljára
legalább vagy másfél száz éve,
de veled együtt még soha:
Župnijska cerkev Svetega Jakoba,
épült születése után két évvel;
az első templomból csak a kapu maradt,
a régi sírokat is felszámolták már,
és széjjelszórták a hegyen a csontokat –
rohantam, mielőtt végképp késő,
hogy begyűjtsem a belőlük sarjadt virágokat.
Szótlanul néztél – nem untad,
bár különösképpen nem is izgatott,
csak büszke voltál rá,
hogy ük-ükapám nyomára,
két évvel korábban,
te akadtál
a maribori érseki könyvtárban.
Bámultuk egymást:
te megtagadott hun ősödet láttad bennem,
rám Werdnik Jakob nézett vissza a szemedben –
egyenlők voltunk,
egyszerre szerettük és gyűlöltük
egymásban a szlovént és a magyart.
3.
Mostanra viszont egyikőtök sincs.
Ugyanannyi maradt utánatok a családi krónikában:
idegen hangzású nevek és préselt vadvirágok.
Harmadik hullám
Az első évben még sokszor
álmodtam kettőnkről: nyár van,
és a tengerhez tartunk újra.
Te vezetsz. Én egy versen agyalok,
de végül nem írom meg soha.
A Zlatna kolekciját hallgatjuk –
romantikus horvát sanzonok
némi turbófolk-beütéssel.
Nosztalgia ébred bennünk,
dicsőnek vágyott múltjaink iránt.
Ösztönös rivalizálás:
Az én birodalmam
különb volt bármely birodalomnál,
eszményi, szép és igaz, – gondoljuk ugyanazt mindketten –
főleg a tiédnél volt különb.
Amíg Jugoszlávián át vezeted a kocsit,
a Monarchiát látom az anyósülésről.
Erre mondják, hogy párhuzamos világok.
A második évben már
azt álmodom, hogy egyedül ülök
a tengerparton: megint nyár van,
próbálom elképzelni a karantént
a kollégiumi szobádban,
és a maribori utcákat a boltzár idején.
Vajon elvitelre is élvezhető a reggeli
a Lesnina áruházban?
Látom, ahogy visszahúzódik a tenger,
és a helyén hamis megnyugvás önti el
a primošteni partokat.
A kempingben, a kabócás fák alatt
ott pihen egész Közép-Európa,
és a betonozott strandon
együtt pancsol Tito minden népe.
Összesimuló idősíkok. Közös birodalom.
Ó, mennyivel szebben hangozna:
a pandémia szakított el minket egymástól! Átmeneti korlátozások és lezárt határok,
nem pedig a puszta félelem attól,
hogy mit hozhat számunkra a jövő.
Most már álmomban sem vagy velem.
A szemem előtt zajlott le az egész:
szép lassan visszahúzódott a hiányod,
és előbukkant a fuldokló tengerfenék.
De hamarosan visszatér a víz,
és fogalmam sincs, mihez kezdjek,
ha átcsap felettem a harmadik hullám.
Mountbatten-Windsor
Most, hogy
Fülöp,
Edinburgh hercege
századik születésnapja előtt
alig több, mint két hónappal
elhunyt,
vajon gondoltál-e rám?
Én rögtön arra gondoltam,
ha levelet írnánk a királynőnek,
ahogy mindig is terveztük,
választ, amely úgy kezdődik:
Prince Philip and I, nem kapnánk már tőle soha,
és talán itt az ideje elfogadnom,
hogy én sem mondhatom többé:
mi ketten.
Utolsó bejegyzés a bányaőrnaplóba
Lassacskán széthullik Werdnik
Jakob sírja,
minden faggyal tovább gyengül,
egyre ridegebb a kötőanyag:
elmállik a brennbergi emlékezet.
Jövőre már biztosan leszakad a tábla,
betűkapcsolatokra törnek a kopott nevek,
és a darabokat örökre elnyeli majd
a nyomokban még kőszenes föld.
De ha egyszer a halomra
rátalál mégis egy szerencsés régész, aki
azt értelemszerűen huszadik századi
magyar munkáscsalád
végső nyughelyeként azonosítja,
tudnia kell, hogy
itt
Werdnik Jakob
nyugszik,
egy elnémetesedett szlovén szénbányász,
és felesége,
az apai ágon cseh,
anyai ágon félig osztrák, félig krobót
Theresia,
valamint tizennégy közös gyermekük,
köztük az ükanyám,
a tragikusan fiatalon elhunyt
Rosa –
ha valaki olvassa,
kérem, juttassa el
ezt az üzenetet
Az időutazás nem lehetséges,
de ha bebizonyosodna,
hogy Hawking tévedett,
tizenhárommillió évet
mennék vissza:
alámerülnék a miocén tengerbe,
egy kihalásra ítélt cápafaj
utolsó áldozatává válnék;
lesüllyednék a fésűskagylók közé,
beborítana az ősfolyók
finom hordaléka.
